Védőbeszéd a jövő nemzedékekért

Liget, VII. évf. (1994) 2. sz., 48 .58. old.

Megtekintés a ligetmuhely.com oldalon

A HELYZETRŐL ÉS A CÉLRÓL

Az ígéretes jövő nevében lidércnyomásos jelent teremtő Sztálin halálának negyvenedik évében, Bosznia, Libéria és a Kaukázus lángjainál miképp lehet a távoli jövőről elmélkedni, adódik a kérdés. Matatás ez az elefántcsonttoronyban? Nem hiszem. Gondolkodási struktúráink végzetesen a ,,most”-ra orientáltak, miközben tönkretesszük azt a jövőt, amelyből a küzdelem értelmét meríthetjük. Vannak nagyobb bajok, mint például a környezet elpusztítása, a hagyomány elvesztegetése; mégis: a tűzoltók mellett szükség van az erdőültetőkre is. Célom: bizonyítani, hogy a konzervatívnak és semmirevalónak tekintett nemzetközi jog tudománya szolgál olyan ötletekkel, amelyeket azok is érdeklődéssel fogadhatnak, akik egyébként nem foglalkoznak a nemzetközi joggal. A nemzetközi jogászok és a nemzetközi jogi egyezmények a kérdésre, hogy „mit tettek ők értünk, és miért cselekednénk mi érettük”, pozitívan válaszolnak, felszólítva az államokat és mindannyiunkat, hogy védjük a jövő generációkat.

Másik célom, hogy olyan érvrendszert kínáljak, amely — elsősorban a környezetvédelem terén — általánosítva használható.

KIK A JÖVŐ GENERÁCIÓK?

a paradoxon

Bár a kérdésről gondolkodók között nincs egyetértés, induljunk ki abból, hogy egy generáció 20-25 évet jelent, és a jövő generációk az 50—100—200 esztendő múlva élő nemzedékek. Már az ő létüket illetően is kétségek, kérdések merülnek föl. Híres Derek Parfitt paradoxona, amely szerint nem tudhatjuk, kik is lesznek ők, így kötelezettségeink sem lehetnek velük szemben. Azt állítja, hogy tevékenységünkkel befolyásoljuk a folyamatokat, így azok, akik végül is megszületnek, nem azok lesznek, akik megszülettek volna. A paradoxon abban áll, hogy ha a jövő generációk érdekében cselekszünk, akkor megváltoztatjuk a megszületendő embereket, ami által azok, akikért cselekedtünk, nem is fognak megszületni. Érvelése részben a káosz-elméletben gyökerezik, amelynek értelmében akár egy szitakötő szárnyának rezdülése is hurrikánt idézhet elő. Mivel a jövőben élők nem azonosíthatóak, nem is lehetnek jogaik — állítja Parfitt.

Noha fogalmilag izgalmas felvetés ez, semlegesíthető az ellenvetéssel, hogy a jövő generációk azonosítható csoportként leírhatóak, és így úgynevezett „csoport­jogok” hordozói lehetnek akkor is, ha a csoportot alkotó individuumok ma még nem megkülönböztethetőek.

E ponton szembe kell néznünk a demográfiai előrejelzésekkel. Míg 1950-ben 2,5 milliárd ember élt a Földön, 1990-ben 5,2 milliárd, 1995-re 5,77 milliárd főt jósolnak, 2025-ben pedig a World Resources statisztikái szerint 8,5 milliárd em­ber népesíti be a bolygót. A UN Population Fund 2050-re 10 milliárd lakossal számol, 2150-re pedig 11,6 milliárddal. Ezek optimista előrejelzések, mert ha a jelenlegi tendenciák változás nélkül folytatódnának, és nem következne be a népszaporulat mérséklődése, akkor 2100-ban már 20 milliárd ember tolongana a vé­ges erőforrások körül. Ez a szám nyilvánvalóan meghaladná a Föld eltartóké­pességét.

A jövő generációkról nem tudjuk tehát, hogy kik és hányan lesznek, de annyi bizonyos, hogy nagyságrendileg többen élnek majd, mint ahányan mi vagyunk.

MI FENYEGETI A JÖVŐ GENERÁCIÓKAT?

Nem célom az összes fenyegetés felsorolása, inkább közelítésmódokat idézek föl. Egy „lineáris” megközelítés szerint vannak emberalkotta veszélyek, vannak az ember és a természet együtthatásaképpen létrejövők, és olyanok, amelyeket a természet maga produkál. Tisztán emberalkotta fenyegetés a túlnépesedés, a há­borúk, az ipari katasztrófák, a kultúra pusztítása, a környezet szennyezése és a természet mérgezése. Az ember és a természet együtthatása mutatkozik meg a glo­bális felmelegedésben, amelynek során az emberi folyamatok váltják ki, tartják fönn vagy erősítik a felmelegedést okozó üvegházhatást, és az ózonréteg elvékonyodását, felszakadozását. Ember és természet működésének eredője az AIDS, a biodiverzitás csökkenése, a sivatagosodás. A természet (a vakszerencse) hatá­sának tekinthető egy hatalmas vulkánkitörés, amilyen például a Pinatubo tűzhányó időleges éghajlat-változtató hatása volt.

szakadék

Elvontabb síkon is lehet jellemezni a fenyegetéseket. A Kelet–Nyugat szem­benállás alapvetően fenyegette a jövő generációk létét a katonai-stratégiai konflik­tus révén. Ennek enyhülése előtérbe hozta az egyébként évtizedek óta jelenvaló Észak–Dél ellentétet. Ez a feszültség azzal jár, hogy nemcsak a földrészeket gyar­matosítottuk, hanem a természetet és a jövőt is leigáztuk. Szakadék tátong a modernitás ígéretei és teljesítménye között. Az ipari termelés növekedésétől azt vár­ják, hogy csökkenteni fogja a szükséget szenvedők számát, ehelyett a nélkülözők mind abszolút számban, mind relatív mértékekkel mérve egyre többen vannak. Az oktatástól azt reméltük, hogy a tudást egyetemessé teszi. A felvilágosodás ál­talánossá válása helyett egyfajta bürokrata és technokrata uralom jött létre, amely­ben a szakértőké a tudás monopolisztikus hatalma. A közlekedés és a kommunikáció azzal kecsegtetett, hogy a világ javai mindenki számára hozzáférhetővé válnak. Valójában a közlekedés és a kommunikáció fejlődése — nagyon sokak szerint — ahhoz járult hozzá, hogy a centrum elszívja a periféria erőit, és nem tette elérhetővé a perifériának a centrum javait, tudását.

Az elemzés harmadik síkja Edith Brown Weissre támaszkodik, aki az In Fairness to Future Generations című, 1989-ben megjelent könyvében írja, hogy alapvetően háromfajta fenyegetéssel kell szembenéznünk. Az egyik szerint elfogyasztjuk, kimerítjük erőforrásainkat, lefölözzük azokat, így a gazdagabban termő bányákat kizsákmányoljuk, a bőséggel termő földeket idő előtt elhasználjuk, illetve hibázunk, mint például a földgázzal a kőolajtermelés korai időszakában, amikor nem azonosítottuk erőforrásként, és mint feleslegest elégettük. Természetesen ebbe a kategóriába tartozik az is, amikor az emberiség egyszerűen elpusztít javakat, akár háborúban, akár békés várostervezés során.

múló népszerűségű

A második nagy veszély a rongálás. Először is a hulladékelhelyezésre kell utalni, amely nem feltétlenül szennyezi a környezetet, de rontja annak használhatóságát. Magától értetődően rongálásnak minősül a környezet szándékos vagy gondatlan szennyezése, amitől erőforrások bizonyos célra alkalmatlanná válnak, ahogy tavak vagy folyók a (túlzott) műtrágyahasználat következtében ivóvíznyerésre, fürdésre vagy halászatra hasznosíthatatlanná váltak. Elég belegondolni, hogy a Dunából vagy a Balatonból a XIX. században még minden további nélkül inni lehetett, eleink csak megmerítették a korsót a habokban, s máris szert tettek az ebédhez való jó vízre. Ma ilyesmire csak öngyilkos alkatok és múló népszerűségű környezetvédelmi miniszterek vállalkoznak. A rongálás további formája az erőforrás újulóképességét meghaladó mértékű hasznosítás, például a halállomány reprodukcióját lehetetlenné tevő túlzott halászat.

Az elfogyasztás és a rongálás mellett harmadik veszélyforrás — Edith Brown Weiss nyomán — az egyenlőtlen hozzáférés. Ez a veszély érvényesül egyazon generáció gazdag és szegény tagjai között éppúgy, mint a jelen és a jövő között. (Gondoljunk arra, hogy egy gyaur miképpen nem juthat el Mekkába se most, se majd.)

a mai veréb

A veszélyek mögött közös fenyegetés húzódik meg: a rövidülő távlatok jelensége, hogy a mai veréb vonzóbb, mint a holnapi túzok. Ismert, hogy az időben és térben távolabbi személyekre és dolgokra kevesebb figyelmet szentelünk, mint közvetlen köreinkre. Ez azt sugallja, hogy a távolabbi dolgok értéke is kisebb, mint ugyanazon dolgok jelenbeni értéke.

egymillió dollár

Ösztönösen érezzük azt, amit a közgazdaságtan napi gyakorlatként tud: a 10 év múlva megkapott egymillió forint kevesebbet ér, mint a ma átadott. A jelenérték kiszámításához diszkontlábat alkalmaznak. Tanulságos ebből a szempontból az azbeszt-tilalom Egyesült Államok-beli bevezetéséhez kapcsolódó történet. A tilalmat elrendelni szándékozó környezetvédelmi minisztériumnak (EPA) bizonyítania kellett, hogy az épületek utólagos azbesztmentesítéséből származó előny nagyobb, mint a rendelkezés bevezetésével járó hátrány. Ennek érdekében a minisztérium többek között azzal érvelt, hogy az ilyen épületben dolgozók és élők közül néhányan nem fognak megbetegedni és meghalni azbeszt okozta rákban. A halálesetek tíz-húsz év múlva következnének be, ha az épületeket nem azbesztmentesítenék. A minisztérium az előnyök oldalán minden elkerült halált egymillió dollár ér­tékben írt jóvá. A rendelkezés bevezetését elemzők pert indítottak a minisztérium ellen, mondván, a tíz-tizenöt év múlva elkerült halál — egyébként nem vita­tott — egymillió dolláros értéke nem állítható szembe „egy az egyben” a rendel­kezés alkalmazásakor azonnal felmerülő kiadásokkal. Azt követelték, hogy jelen­értékkel jelenérték álljon szemben, azaz a jövőbeni élet is diszkontáltassék és a jelenben az amerikai jogszabályi előírásokkal számolt tíz százalékos diszkontláb hatásaképpen csak 380 ezer dollár előnyként jelenjen meg. A bíróság az adott ügyben hozott ítéletében ennek a követelésnek helyt adott.

Ne legyenek illúzióink, az ember életének pénzbeli kifejezést ad az is, amikor valaki — mondjuk egy biztonsági őr — veszélyességi pótlékot kap, amelynek mér­téke annak a — Magyarországon a jelek szerint növekvő — valószínűségétől függ, hogy őt szolgálatban lelövik.

felfalja a jövőt

A bős–nagymarosi vita hátterében ugyanez áll. Az erőmű működtetése előrelát­hatóan megsemmisít 13 km3 édesvíztartalékot, amelyre elengedhetetlen szüksé­günk lenne úgy ötven év múlva. A kérdés az, mennyit vagyunk hajlandóak áldozni most, az akkor szinte kifejezhetetlenül sok pénzt érő erőforrás megmentésére. A tragédia abban áll, hogy még nagyon alacsony diszkontlábbal számolva is a — mondjuk — 100 milliárd forint értékű természeti kincs jelenértéke néhány mil­lió forintra zsugorodik, és nem veszi föl a versenyt a jelenben megtermelt elekt­romos energia néhány százmilliós hasznával. Egyszerűen szólva, a diszkontláb felfalja a jövőt.

optikai csalódás

Természetesen helyet kell hagyni a reménynek is, annak az eszmének, hogy a távolabbi jövőben bekövetkezendő fenyegetés elhárítása az időközben létrejövő technikai változások vagy szerencsés fordulatok következtében lehetséges lesz, így indokolt, hogy ne ugyanannyi energiát fektessünk egy holnap garantáltan bekö­vetkező csapás elhárításába, mint egy évtizedek múlva bekövetkezőébe. A remény, a kedvező fordulat lehetősége, a puszta időnyerés indokolhatja, hogy a távoli jövő­ben beálló pusztítás valamelyest kisebbnek látsszék, mint a holnap bekövetkező. De amiként a horizonton halmocskának tűnő hegység lábánál az optikai csalódás izzasztó felismeréssé válik, ugyanígy nincs okunk abban bízni, hogy távoli gond­jaink leküzdhetőnek tűnő hegye szemtől szembe is jámbor dombocskának hat majd. Meglehet, mire odaérünk, szert teszünk néhány, a mászást segítő eszközre, erőt is gyűjthetünk, de a feladat maga ritkán párolog el. Ezt a kettősséget fejezi ki a kereskedelmi diszkontláb és a társadalmi diszkontláb megkülönböztetése. Az utóbbi sokkal kisebb mértékű, mint a közgazdasági számításoknál használt hét­-tizenöt százalékos mérték; egy-két százalék körül ingadozik, kifejezve, hogy a jelen és a jövő közötti tartományban bekövetkezhet kedvező változás, gazdagabbak, védettebbek lehetünk stb.

A demokratikus társadalmakban négy-öt évenként választásokat tartanak. A politikusok ennek a logikának engedelmeskedve nemigen hajlandóak ennél hosszabb időszakokra tervezni, olyan áldozatokat szorgalmazni, amelyeknek a gyümölcse a választási cikluson belül — legalább félig — nem érik be. Nem érdekeltek ebben. Nagyon fejlett vagy nagyon tradicionális társadalmakban vannak olyan mechanizmusok, amelyek túlnyúlnak egy választási cikluson és nagyobb távot is értékelhetővé, értékelendővé tesznek. Így működnek azok a törvények, amelyek az erdőgazdálkodást vagy a természetvédelmet szabályozzák, esetleg nemzeti presztízsszempontokat kielégítő nagyberuházásokat szolgálnak, és hasonló hatás várható például a közel egy évtizedre megválasztott alkotmánybírók vagy legfelsőbb bírók tevékenységétől is.

A fő szabály azonban mégiscsak a választási ciklushoz igazodás, amit még súlyosbít az 1950-es évek végén tisztán leírt jelenség, az „átevickélés” (muddling through) gyakorlata. Ennek az elméletnek az értelmében a politikusok csak nagyon rövid távon terveznek, alapvetően a következő lépés megtételével elfoglaltak, mint a mocsáron átgázolók; nem a távoli célt, hanem a következő szilárd lábhelyet keresik, azt, hogy hol fognak partot érni, nem előzetes elhatározásuktól, hanem a lépőhelyek szinte véletlenszerű rajzolatától függ.

mégiscsak jobb

Időszerű lenne kitérni itt a zsarnokság jövőtervező képességére. Elismerve az absztrakt igazságot, hogy a választásokkal meg nem kötött kezű zsarnok nagyvonalúan bánhat a jövővel, elégedjünk itt meg annyival, hogy az elmúlt fél évszázad tapasztalatai fájdalmasan mutatják e lehetőség kiaknázatlanságát. E cikk kereteit egyértelműen meghaladná a diktatúra és a demokrácia előnyeinek és hátrányainak összevetése, ezért az olvasó beleegyezésével ez a gondolat annak a tételezésnek a rögzítésével zárul, hogy mindent összevetve mégiscsak a demokrácia a jobb.

A mindennapi gondolkodásról

senki nem lát jobban

A köznapi módon gondolkodó emberben erős a késztetés, hogy a részekből rakja össze az egészet, hogy úgy vélje, a racionális cselekedetek eredőjeképpen racionális eredmény adódik. Hegel és Hardin óta ebben nem hihetünk. A legelők tragédiájának példázata világosan leírja azt, amit még tovább egyszerűsítve a következőképpen illusztrálhatunk: ha egy zsúfolt teremben valaki lábujjhegyre áll, hogy a szónokot jobban lássa, racionálisan jár el. Ha mindenki követi ezt a racionális példát, senki nem lát jobban, ráadásul a kényelmetlenség is nő.

A szokásos gondolkodás következő fogyatékossága, hogy nem nagyon tudja kezelni a bizonytalanságot. A pesszimista úgy véli, akármit cselekszünk, a baj elkerülhetetlen; az optimista éppen ellenkezőleg, lemond az elővigyázatosságról, mert abban bízik, hogy a baj bekövetkeztét az addig eltelő idő fejleményei kizárják.

MIÉRT VÉDJÜK A JÖVŐ GENERÁCIÓKAT?

A jog javaslatai

A téma szempontjából korszakos javaslat egy Magyarországnál is kisebb súlyú állam, Málta ENSZ képviselőjétől, Arvid Pardótól származott. 1967-ben azt aján­lotta az ENSZ-be tömörült nemzetek közösségének, hogy a tengerfenék kincseit — akárcsak a nemzeti joghatóság alá nem tartozó halakat és más élőlényeket — nyilvánítsák az emberiség közös örökségének. Ez a kategória öt fő gondolatot tar­talmazott:

• az emberiség közös öröksége ne váljon állami uralom tárgyává;
• használata legyen kizárólag békés célú;
• lehessen szabadon kutatni;
• az emberiség közös örökségének javait és az abból származó előnyöket az em­beriség mint egész élvezze;
• szenteljenek kellő figyelmet a jövő nemzedékek érdekeinek.

közös örökség

Tüneményesen gyorsan, már 1970-ben megszületett az az ENSZ közgyűlési ha­tározat, amely először mondta ki, hogy a mélytengerfenék az emberiség közös öröksége. A határozatot ellenszavazat nélkül elfogadó államok a politikai logikának megfelelően visszametszették a pardói gondolatot, amennyiben a tenger állatvilá­gát meghagyták az „aki kapja, marja” elv uralma alatt, a jövő generációkról pedig nem rendelkeztek. Mégis, a közgyűlési határozat nyomán elindult kodifikáció eredményeképpen 1982-ben elfogadott, de még hatályba nem lépett tengerjogi egyez­mény számos rendelkezése szolgálja a jövő generációk érdekeit. A mély tenger­fenék érceit az emberiség közös örökségének minősítő rendelkezései mellett ilyen­nek tekinthetők a környezetvédelem meglehetősen szigorú szabályai, valamint azok a szabályok, amelyek a halállomány fennmaradását kívánják elérni, az opti­mumra szorítva a halászatot.

Vannak olyan nemzetközi egyezmények, amelyek kifejezetten védelmükbe ve­szik a jövő generációkat, mint az UNESCO 1972-es megállapodása a természeti és kulturális világörökségről és az 1979-ben elfogadott Hold Megállapodás. Az 1985 óta hazánkban is hatályos UNESCO-egyezmény 4. cikke kimondja, hogy

„Jelen Egyezményben részes minden állam elismeri, hogy …[a] kulturális és természeti örökség kijelölésének, védelmének, megóvásának, bemutatásának és a jövő nemzedékek számára való átadása biztosításának elsődleges kötelezettsége arra az államra hárul, amelynek területén található.”

Az 1984-ben nemzetközileg hatályba lépett Hold Megállapodás nemcsak mosoly­gós kísérőnket, hanem a Naprendszer valamennyi égitestét, valamint a hozzájuk vezető és azokat övező műholdpályákat is az emberiség közös örökségének tekinti — a Földet és a Föld körüli pályákat kivéve — s kimondja, hogy ennek használata és hasznosítása során „kellő figyelmet kell fordítani a jelen és a jövő nemzedékek érdekeire…”

További kedvező fejleményeket hozott az 1992. évi riói konferencia. Több mint másfél száz állam képviselői két nagy egyezményt és egy nyilatkozatot fogadtak el az ENSZ Környezet és Fejlesztés Konferenciáján. Az éghajlatváltozásról és a biológiai sokféleség megőrzéséről elfogadott nagyszabású egyezmények kiemelik a jövő generációk érdekvédelmének jelentőségét. Az éghajlatváltozásról elfogadott egyezmény az elvek között első helyen rögzíti, hogy a

,,Felek óvják (should protect) az éghajlatrendszert az emberiség jelen és jövő nemzedékei javára, a méltányosság alapján és a közös differenciált felelősségükkel, valamint a megfelelő lehetőségeikkel összhangban.”

Még egy újdonságot érdemes felidézni. Francois Mitterand államelnök 1993 márciusában aláírta azt a kormányrendeletet, amely Franciaországban felállította a jövő generációk kilenctagú tanácsát. Ennek a testületnek feladata, hogy a környezetet érintő kérdésekben a jövő generációknak kellő képviseletet biztosítson.

A jog holdudvarában, az úgynevezett „puha jog” (soft law) tartományában egy sor olyan dokumentum született az 1972. évi Stockholmi Nyilatkozattól az 1982-es Természeti Világchartán keresztül az 1992. évi Riói Nyilatkozatig, amely ugyancsak kifejezi kötelezettségünket a jövő generációk érdekeinek tiszteletben tartására.

Etikai érvek

igazságos takarékoskodás

A nemzedékek közötti igazságosság és méltányosság mércéjéről szóló fejtegetések rendszerint Rawlsra nyúlnak vissza, aki az 1971-ben megjelent Az igazságosság elmélete című könyvében önálló alfejezetet szentelt a kérdésnek. Ebben azt állítja, hogy az igazságosság mint fair eljárás megkívánja, hogy egy igazságos takarékossági (felhalmozási [just saving]) elvet kövessünk. Ennek értelmében minden generációnak feladata, hogy a megelőző generációtól átvett javak összességét valamelyest gyarapítsa. Ezzel összefüggésben érvényesülnie kell a megkülönböztetés elvének: valamely csoport gazdagodása a legszegényebb csoport még nagyobb mérvű gazdagodásával járjon együtt. A két elv együttes hatása abban állna, hogy minden későbbi generáció kedvezőbb helyzetben van, mint a megelőző, s ezzel párhuzamosan az egy generáción belül élő gazdagok és szegények közötti szakadék folyamatosan csökken. Az igazságos takarékoskodás elvének elfogadására vezetheti a generációkat a rawlsi szerződési elméletben, hogy a „tudatlanság fátyla mögött” írván a szerződést, vagyis az alapvető etikai kódexet, a generáció nem tudhatja, hogy hányadik a sorban, ezért érdeke az igazságos takarékosság eszméjének elfogadása, hiszen ellenkező esetben késői generációként sokkal szegényebb életet élne, mint elődei.

A következő gondolatmenet formális etikai érveken alapszik. Ha minden ember egyenlő, akkor a jövő nemzedékek emberei, akik kétséget kizáróan meg fognak születni, éppúgy jogosultak az emberi jogok és a morális jogosítványok élvezetére, mint mi magunk. Ha nekünk jogunk van egészséges környezetben élni, akkor erre ők is számot tarthatnak.

Egy harmadik érvrendszer elveti az egyenlőségre hivatkozást, s helyébe azt a tradicionális parancsot teszi, amelynek értelmében a gyengével szemben az erős nem használhatja ki túlhatalmát. Nyilvánvaló, hogy velünk szemben a jövő generá­ciók a gyenge helyzetében vannak, hiszen nem korlátozhatják romboló indulatain­kat. Arra magunknak kell vállalkoznunk.

Érdemes az utilitarizmus következményeire is kitérni. Akár az előnyök maxima­lizálását, akár a maximális átlag elérését tekintjük az utilitarizmus célkitűzésének, az a paradox következtetés adódik, hogy a jelen szinte semmit sem fogyaszthat, hanem minden megtermelt jövedelmét be kell fektetnie, mert a visszaforgatott jövedelem hosszabb távon még több hozadékot produkál, így a maximalizálás a nem véges időben akkor teljes, ha egyre többet szánunk az időben később megjelenők­nek. A jelen a folyamatosan elhalasztott fogyasztás kínos utilitarista kötelezettsé­gétől az átlag maximáló verziójában megszabadulhat ugyan, de csak úgy, ha magát a jövőt szünteti meg. Ez azonban annyira abszurd következtetés, hogy feltételezni sem érdemes. Mindebből következik, hogy a nemzedékek közötti igazságosság kérdésére az utilitarizmus nem ad értelmes választ.

Világszemléleti érvek

A jövő generációk érdekeinek figyelembevétele mellett lehet érvelni a kiterjesz­tett, folyamatos, közös sors felismerése alapján. Az emberiség mint egész hordozza saját sorsát, beleértve nemcsak a múltat, hanem a jövőt is, így amikor magunkról döntünk, a távoli jövőben megvalósuló, de a jelennel folyamatos egységben elképzelt sorsunkról döntünk. Ez az érvrendszer nem szeretet- vagy szolidaritás-elvű, hanem a közösséget figyelmen kívül nem hagyható tényként kezeli. Paul Streeten, az ismert közgazdász hasonlóképpen érvel, amikor azt állítja, hogy a jövő generá­ciókra figyelve ösztönös parancsnak engedelmeskedünk. Ez a parancs sem tisztán logikai alapon, sem a haszonelvűséggel nem indokolható.

az időtengely másik iránya

Garrett Hardin felteszi a kérdést, miért is ültetnénk egy kétezer évig fejlődő vö­rösfenyőt. Válasza a múltból indul ki, s úgy folytatódik, hogy ha sikerül megértet­nünk egymással kapcsolatunkat a múlttal, akkor abból adódik, hogy az időtengely másik irányába éppúgy figyeljünk. Aki gyönyörűségét leli a kétezer éve ingó fák méltóságában, az hajlamos lesz, hogy ezeknek a magvait elvesse.

Ernest Partridge a fenti gondolatmeneteket nem tartja perdöntőnek, helyettük a transzcendencia igényével érvel. Felfogása szerint az emberben ott rejtezik a vágy, hogy önnön halandó voltát meghaladja, hogy részesüljön a testi valójának elmúltát követő létből. Alapítványokat tesz, emlékműveket emel, törekszik a halál cezúrájának átlépésére. Szerinte (s szerintem is) a véges lét börtönéből való szaba­dulás vágya szolgálhat a jövő generációk iránti figyelem alapjául.

szerves és folyamatos

Az etikai és a világszemléleti megközelítések mezsgyéjén még számos gondolati rendszer van. Ilyenek a buddhizmus tanai a világ egységéről és a lélekvándorlásról, akárcsak a természeti népek, köztük az indiánok elképzelései a természet és a ben­ne élő emberek kapcsolatáról, valamint az utódokról való gondoskodás szükséges­ségéről. Ezeknek az elméleteknek a felsorolásával nem az a célom, hogy valame­lyiket a másik elé helyezve végső és cáfolhatatlan érvként mutassam föl, hanem az, hogy alternatív utakat, ösvényeket rajzoljak ki. Az olvasó bármelyiken indulva ugyanazt ismeri fel: a jövő nemzedékek nem láthatatlan és sérthetetlen fantomok, hanem szerves és folyamatos létünk összetevői, akikről éppúgy gondoskodhatunk vagy megfeledkezhetünk, mint gyermekeinkről, honfitársainkról vagy magunkról.

MI JUSSON A JÖVŐ GENERÁCIÓKNAK?

A kiindulópont ismét Edith Brown Weiss.

,,A nemzedékek közötti igazságosság elmélete azt mondja ki, hogy minden nemzedék kötelessége a bolygó természeti és kulturális forrásait nem rosszabb állapotban továbbadni a jövő nemzedékeknek, mint ahogyan megkapta, és kötelessége az is, hogy a jelen nemzedéknek is biztosítson ésszerű hozzáférést ezen örökséghez.”

A követelmény megvalósítását három elv és az elvek alapjául szolgáló négy kritérium teljesítése teszi lehetővé.

Az első kritérium: tekintsük a nemzedékeket egyenlőeknek. A második: az alkalmazandó elvek ne várják el a jelen generációktól a jövő generációk értékválasztásainak megjósolását. A harmadik kritérium előírja, hogy a nemzedékek közötti méltányosság elvei legyenek kellően világosak, hogy a ma felmerülő helyzetekben alkalmazni lehessen őket. Utoljára kell megjelölni annak igényét, hogy az elvek legyenek általában elfogadhatóak a különböző kulturális hagyományok szemszögéből. A fenti kritériumoknak megfelelő alapelvek a következők.

cselekvésünk irányai

A választási lehetőség megőrzésének elve értelmében a jelen generáció köteles megőrizni a sokféleséget, hogy a jövő generációk szabadságfokát ne csökkentse. Természetesen ez nem jelenti, hogy egyetlen faj eltűnésébe sem törődhetünk bele, de kirajzolja cselekvésünk irányait, például a meg nem újuló erőforrások felhasználási arányainak meghatározásánál. Az elv alkalmazásából következik, hogy nincs jogunk — mondjuk — a teljes kőolaj kincset kimeríteni, megfosztván ezzel a jövő generációkat olyan hasznosítási lehetőségektől, amelyeknek esetleg nem is vagyunk tudatában.

A minőség megőrzésének elve arra szólít föl bennünket, hogy a bolygót ne hagyjuk itt rosszabb állapotban, mint ahogyan megkaptuk. Itt is helye van valamelyest rugalmasságnak, hiszen a környezetszennyezést, kiváltképpen pedig a környezetterhelést teljesen megtiltani nem lehet. A feladat, hogy korlátozzuk, illetve tőkét és technológiát halmozzunk föl a visszafordítható folyamatok visszafordítására, valamint a további romlás meggátlására.

egyenlő hozzáférés

Az erőforrás-használat harmadik elve mind a jelenen belül, mind a jelen és a jövő között érvényesül, és azt kívánja, hogy az erőforrásokhoz való hozzáférés ne legyen diszkriminatív. Természetesen a nemzetállamok uralta világban ez csak törekvés lehet, hiszen a féltékeny államok távol állnak attól, hogy a sajátjuknak tudott természeti kincseiket az „idegeneknek” hozzáférhetővé tegyék. Mégis lehet lépéseket tenni az egyenlő hozzáférés irányába, amint azt az emberiség közös örökségének doktrínája is mutatja, akárcsak azok a törekvések, amelyek a szellemi tulajdon szigorúságán rést ütve, legalább az emberi találmányok egy részét nem piaci mechanizmusok segítségével hozzáférhetővé akarják tenni a technikailag ke­vésbé fejlett államoknak, népeknek.

a horizont mögött

A kimerülő erőforrások tekintetében — immár nem Edith Brown Weissre tá­maszkodva — a következőket javaslom. Osszuk az időt két szakaszra, a beláthatóra és az azon túlira. Tekintsük a belátható időtávot hét generációnyinak, abból kiin­dulva, hogy egy ember élete folyamán hét generációval érintkezhet, dédszüleitől dédunokáiig. Az ismert kimerülő erőforrások felének felhasználását tegyük lehe­tővé ennek a hét generációnak, mindegyiknek egyenlő mértékben. (Az egyenlőség mércéjének kialakításánál rövid távon figyelembe vehető a generációk népesség­számában várható minőségi különbség, hosszabb távon azonban feltételezhető, hogy a Föld népessége 10 és 11 milliárd fő között stabilizálódik, így minden gene­ráció azonos létszámú lesz.) A fennmaradó másik felét hagyjuk meg a horizont mögött várakozóknak. Ezzel a rawlsi kritérium is teljesül, amely szerint egyik generáció sem lehet a másiknál rosszabb helyzetben, hiszen mindegyik a meglevő erőforrások 7,1%-át használhatja fel — feltételezve, hogy a felosztást minden ge­neráció újrakezdi.

KI KÉPVISELJE A JÖVŐ NEMZEDÉKEKET?

gyakorlati megoldás

A jog szerint cselekvésképtelen személyeket vagy csoportokat gyám vagy képvi­selő képviselhet. Nincs akadálya, hogy a jövő nemzedékek nevében ma fellépjenek személyek vagy testületek. Számos javaslat ismert, sőt gyakorlati megoldásra is van példa. A Franciaországban 1993 márciusában elnöki rendelettel létrehozott, már említett tanácsnak az a feladata, hogy a környezet jövőbeni állapotát befolyá­soló döntések meghozatalánál hallassa hangját, érvényesítve a gazdasági és a poli­tikai racionalitáson kívüli érdekeket. Elképzelésem szerint a jövő nemzedékek nemzetközi képviseletét nem szabad a hatalmuk jelenbeni kiterjesztésében és a nemzetközi javak fokozatos elsajátításában érdekelt államokra hagyni. Olyan szer­kezetet kellene létrehozni, amelyben az államok képviselői mellett vagy helyett hozzáértésük, érdekeltségük alapján választott személyek vagy testületek is részt vesznek. Így például a világűrkutatás és hasznosítás szabályainak kialakításában — ezen belül a világűrhulladékok elterjedésének megakadályozását szolgáló nor­mák megformálásában — kitüntetett szerepet szánnék a világűrkutatóknak és hasznosítóknak.

ZÁRLAT

Van tehát mitől, miért, s ki által védeni a jövő nemzedékeket. A kérdés csupán az, tesszük-e. A jelenbe vetetten, rövidre zárt életet élünk, elvétve áldozunk egy mai hamburgert esztendő múltán esedékes lakomáért.

Mégis, a szabadsághoz a remény szabadsága is hozzátartozik. A gondolkodáshoz sem vagyonra, sem hatalomra nincs szükség, elég a belső késztetés, s annak tudata, hogy sokkal több lehetséges, mint amennyi valószínű.

Fotók | flickr.com