A nagyrabecsült Ungváry Krisztián az Indexen közzétett egy írást (Most eldől, ki ellenzéki és ki megélhetési politikus), amelyben lenini könyvcímet is kölcsönözve buzdít arra, a mandátumukat felvevő ellenzéki politkusokat tekintsük megélhetési politikusoknak, sőt kollaboránsoknak.
 
Teljes tisztelettel és teljes határozottsággal: ellentmondok.
 
Szerinte a választási vereség akkor is megalázó,  ha figyelmen kívül hagyjuk „a közmédia aljasságait, az átszabott választási rendszert és a kormányzati szintű hazugságpropagandát.” Én úgy vélem, hogy ha nem lett volna aljas a közmédia, ha nem szabták volna át a választási rendszert és nem ömlött volna a hazugságprpaganda-cunami a vidéki választókra, akkor a Fidesz nem nyerte volna el a mandátumok többségét, vagy épp csak hajszállal. A hazai szavazóknak így is kisebbsége (47,36 százaléka) szavazott a Fidesz-KDNP pártszövetségre, míg az 1 százaléknál többet kapott ellenzéki pártuk együttes eredménye  ̶  ugyancsak a hazai választók körében: 50,1 százalék.
 
Ungváry fő érve azonban az, hogy a választás nem volt legitim.  A választási rendszer torz és a kampány nem volt fair, ebben nyilván egyetértünk, a fegyverek egyenlősége a kormány és az ellenzék között nem állt fenn, s hozzáadhatjuk még az egyéni választokerületekben elkövetett karakter-gyilkosságokat, sötét praktikákat.
 
A legitimitás legalább két szempontból értelmezhető: a jognak megfelelés, a jogszerűség és a társadalmi támogatottság szempontjából.
 
Ha a választási rendszert jogilag illegitimnek, jogsértőnek, alkotmányellenesnek kívánjuk tekinteni, akkor ezt a jogi küzdelmet le kell folytatni, az Alkotmánybíróságon kezdve és az Emberi Jogok Európai Bíróságán folytatva. Ez nem történt meg.  A jogilag illegitim választáson nem szabad részt venni, talán még viccpártként sem. Az 1 százaléknál nagyobb a listás szavazati arányt elért pártok közül egyik sem élt   ̶  tudomásom szerint  ̶   egyik lehetőséggel sem. (Felthetően igaz ez az Együttre is.)
 
Ha a rendszert jogilag elfogadhatónak, bár igazságtalannak, torznak és unfairnek látjuk, mint megannyi más szabályt, akkor választhatunk a távolmaradás, esetleg a  polgári engedetlenség és a jognak engedelmeskedés között. A nagy pártok mind engedelmeskedtek a rájuk vonatkozó szabályoknak.
 
Ezen a ponton Ungváry Krisztián figyelemreméltó bukfencet vet: Orbán Viktort hívja segítségül igazának bizonyítására. Felidézi, hogy Orbán 2006-ban azért tekintette illegitimnek a vereségét hozó választási eredményt, mert Gyurcsány Öszödön bevallotta, hogy korábban  hazudott. Most pedig „a választópolgároknak a közmédia nem biztosította az objektív tájékozódás lehetőségét, a kormány pedig hazugságokkal súlyosan megtévesztette a szavazókat. Ezek a körülmények nyomós érvek arra, hogy a választás végeredményét ne fogadjuk el érvényesnek.” Szóval, ha hazudik a kormány akkor a választási eredmény érvénytelen. És ha az ellenzék hazudik (ld. Brexit), akkor is? E ponton éles különbség van közöttünk: a kormány orbitális hazugságokkal tömte a nép fejét, ezt nálam, menekültjogi szakértőnél jobban kevesen tudják, de én nem pártolom az orbáni érvet, amely szerint ha a kampányban hazudtak, akkor a választás eredménye érvénytelen. Ez a politikai és a jogi szféra összekeverése. A hazugságokat politikai eszközökkel, ha rágalmak, bírói úton kell számonkérni.
Pár sorral alább cikkében Ungváry  már az egész rendszert (tehát nemcsak a választás eredményét) tekinti a legitim alapot nélkülözőnek. Ez nagy ugrás. A rendszert 2010-11-ben az a parlament rakta le, amelyben legitim módon megálasztott Fidesz mamelukok és országrontók ültek. Mi, a magyar nép, küldtük őket oda.
 
Ungváry azt feltételezi, hogy a képviselők jelenléte „törvényesíti” s   ̶  gondolom – távolléte törvényteleníti a rendszert.  De miben is állna a törvénytelensége, politiakilag illegitim mivolta? A nép még kisebb hányadának támogatását élvezné? Putyin nem tárgyalna vele? Trump elszigetelné magát? Az EU alkalmazná a 7. cikket, mert a 199-ből 65 képviselő nem ült be a padsorokba? Nem azt kérdeznék előtte, „ha ilyen véres a választási rendszer torka,  miért vettetek részt?”  
Szóval a diagnózisban – még a lenini kérdésre adandó választ megelőzően – nem értünk egyet: a lezajlott választás eredményét nem lehet utólag delegitimálni, ha az eredményt érdemben befolyásoló csalások nem voltak. A választás eredménye érvényes és a parlament sem a választók, sem a külvilág szemében nem lesz „törvénytelen” ha a képviselők egyharmada távolmarad.
 
Mi a teendő? –  kérdezi Ungváry, Leninnel szólván. Először is álellenzéknek titulálja a megválasztott nem-Fidesz képviselőket, akikkel szemben a „felháborodott polgárok” alkotják az igazi ellenzéket (csipetnyi populista felhangot vélek hallani), majd jön a népies fordulat az ocsuról (beülők) és a tiszta búzáról (kívülmaradók), amit viszont a parlamenti padsorokba ülők lekollaboránsozása követ, ami Nékoszos bélyegnek is jó lenne. Az érdemi érve az lenne, hogy azért nem szabad képviselőként ténykedni mert semmire sem alkalmas a képviselőség, s erre az Ungváry bizonyítéka, hogy „az LMP egyik képviselőjének interpellációjára már tavaly is az volt az illetékes miniszter válasza, hogy egy törpepártnak nincsen joga kérdéseket feltenni”. Ez bizonyítéknak kevés. A miniszter minősíthetetlen volt az adott helyzetben, de még az ő (sőt Németh Szilárd) bárdolatlansága sem elég ahhoz, hogy a parlamentarizmus értelmét kétségbe vonjuk. A parlamenti munka sokkal összetettebb ennél. Másutt (www.nagyboldizsar.hu/blog) tíz pontban kifejtettem érveimet amellett, miért kell vállalni a választóktól kapott megbízást. Többek között mert ezt ígérték a jelöltek. Nem azzal kampányoltak: „ha többségben leszünk, képvisellek, ha kisebbségben, magadra hagylak”. Azt állítani, hogy csak a kisstílű megélhetési politikusok ülnek be a széksorokba  nem vall jó ízlésre. Nem csak Mellár Tamásra, vagy Szabó Tímeára gondolok, akikre biztosan nem illik ez a leírás, hanem mindazokra, akik jobban szeretik a parlamenti és az utcai politizálást különválasztani, még akkor is ha mindkettő jogosult. De a népi és a Nékoszos fordulat utáni prófétai súllyal az egy tál lencséért magukat a Ner rendszerének eladókról szólni, ismét orbáni bűn: az érv helyett a kinyilatkoztatás, amit tetéz a „ cserebogárlárva módjára kártevő csimaszként a hatalomhoz ragaszkodó, semmilyen polgári foglalkozással nem rendelkező megélhetési politikusok” tiráda. (Milyen hatalma is van annak a politikusnak, aki semmit nem érhet el az Országgyűlésben a szerző szerint?)
Ungváry Krisztián történész érdemeit nagyrabecsülöm,  s egyetértek vele abban, hogy az „április 8-i bukás egyúttal egy megtisztulás és újjászületés lehetőségét is magába hordozza.”


Félek, cikke ehhez kevéssé fog hozzájárulni.